Az ember előbb-utóbb megtalálja a párját az életben, elkezdenek közös jövőn gondolkodni, előkerül egy gyűrű, és férj és feleség lesz, az egykor két idegen emberből. Családot alapítanak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ez legalábbis a legideálisabb összefoglalása egy nő és egy férfi életének. De valahogy ezek a történetek mindig kihagyják, hogy gyerekük születik, akit nagyon féltenek, és miután felnőtt sem könnyen engedik el a kezét, legyen szó az élet bármely területéről is.
A mi lányunk már tizenkilenc éves. Azt gondolná az ember, hogy ez egy nagyon idilli és könnyű korszak, számomra azonban a legnehezebb. El kell tudnom fogadni, hogy a lányom kezd leválni rólunk. Önálló döntései vannak, ami nyilván egy önálló életet eredményez, és nagyon féltem minden egyes nap. Próbálok ezen úrrá lenni, de ez a leválás nagyon nem könnyű számomra.
Nemrég például megvette élete első autóját. Kész önálló nő. Dolgozik a főiskola mellett, méghozzá nem is rossz eredménnyel, és nagyon jól vezet. Én mégis minden nap legalább egyszer elmondok egy imát, hogy ne legyen semmi baja, és minden rendben legyen. De hát ugye az ember tudja, hogy nem így kellene a dolgokhoz hozzá állnia, és nem zárhatja be a gyereket. Mert természetes dolog, hogy felnőnek és elkezdik a saját életüket élni. Levállnak rólunk. De mindig a gyerekeink maradnak. Hozzánk jönnek tanácsért, hozzánk jönnek vigaszért, sok-sok nevetésért, és csak remélni tudjuk, hogy életük során nem fog velük semmi baj történni, és ez nem nyomhatja rá a bélyegét a mindennapokra.
Amint ez a gondolat megérkezett az agyamba és a szívembe egyaránt, eldöntöttem, hogy veszek neki valamit, amitől ő is érezni fogja mindezt. Kutattam egy kicsit, és láttam, hogy létezik a legújabb cipősarokvédő találmány, a heelgood, ami vezetés közben megvéd minden fajta cipőt a kopástól. Fiatalos, designos, és már a lányomnak is van, imádja. És azt is, hogy visszatértem a régi önmagamhoz a folyton aggódó és jajgató szülő helyett.