Gyerekként emlékszem imádtam édesanyám dolgaiban flangálni. Imádtam felvenni a nagy szoknyáit és a magas sarkú cipőit, na és persze magamra kenni a szemfestékeket és rúzsokat amiket alkalmanként használt. Tisztán emlékszem, hogy mekkora élmény volt ez számomra, és arra is, hogy soha sem szidott le emiatt, de cserébe én is tényleg mindig nagyon vigyáztam minden holmijára. Soha sem fordult elő, hogy bármiben, amivel engedett játszani kárt tettem volna, eltört volna, vagy szétszakadt volna. Még a cipőit sem tapostam ki neki sohasem.
Amikor már kicsit nagyobb lettem és elkezdtek engem is érdekelni az ilyen sminktermékek, és mondjuk már néha használhattam is őket – egy – egy buliban – akkor emlékszem ilyen szombat délelőtti anya-lánya programmá vált az avon katalógus nézegetése, és egy-egy terméket mindig ki is könyörögtem anyukámtól. Nagyon szerettem az ilyen közösen eltöltött időszakot. Mindig hatalmas élmény volt, hogy ha nem tudtam valamit, hogy mire kell használni, mindig elmondta, sőt, olyan is volt, hogy rendeltünk – mondjuk egy szemhéjtust – és megmutatta, hogy miért nincs neki, és hogyan nem tudja használni. Közben persze nagyon jókat nevettünk.
Ma már nem igen van idő arra, hogy ilyen katalógusok után szaladgáljak, vagy hogy ő beszerezzen, megnézzük, felírjuk kis papírkákra, hogy miket szeretnénk rendelni és megrendeljük. A rohanó életünkben nem fér bele sajnos, hogy a szombat délelőttöket így töltsük, de mindig teremtünk alkalmat egy-egy közösen elfogyasztott jó kávéra. Valamelyik nap pedig megleptem édesanyámat, mert felléptem a pipereshop oldalára, ahol rengeteg avon termék keresi gazdáját, és mint a régi szép időkben, válogattunk és nézelődtünk, sőt még rendeltünk is, csak annyiban volt más, hogy katalógus és kis papírkák nélkül, egyszerűbben és gyorsabban. Azóta ez is szokássá vált, tehát mondhatom, hogy a régi gyerekkori élmény visszatért az életembe, egy kicsit más formában.