A szülőknek nagy érvágás, ha nyugdíjba kell menni. Onnan tudom, hogy nem olyan régen az édesapám elérte azt a kort, amikor otthagyta a munkahelyét és otthon, nyugodtan tölti a mindennapjait. Láttam rajta, már egy két héttel a nyugdíjba menetel előtt, hogy azért ez nehezebb érzéseket szül benne, mint valaha gondolta volna. Nem akarta mutatni nekünk, de kis pánik és sajnálat is úrrá lett rajta. Rengeteget nosztalgiázott, sóhajtozott, és láttam rajta, hogy nagyon hiányozni fog neki a mindennapi munka. Persze beszélgetéskor mindig próbáltunk a témaválasztással és egy-egy ötlettel rámutatni arra, hogy milyen jó lesz, hogy nem fog annyira elfáradni, hogy a kertben és a ház körül meg tudja valósítani azokat a terveket amiket régóta dédelget, és láttam is, hogy jobb kedve lett, de azért a csalódottság is mindig ott volt a szemében.
Mindig is nagyon szeretett volna a kertbe egy levendula ültetvényt, hiszen imádja ezt a növényt, a színe, illata miatt, és számtalanszor voltunk a levendula fesztiválon is, ami élmény szinten nyilván tovább erősíti efelé a virág felé a szeretetét. Arra gondoltam, hogy egy Levendula vászonkép gyönyörűen illene a nappaliba, és jó motiváció lenne arra, hogy tényleg kialakítsa azt a mini ültetvényt a kert hátsó részébe, hogy ne csak a Balatonnál, hanem náluk, a kertben is lehessen majd levendula fesztivált tartani.
Amikor kibontotta a képet könnyek szöktek a szemébe, és úgy éreztem, akkor és abban a pillanatban értékelte tényleg úgy a nyugdíja éveit, hogy lehetőségként, és nem pedig szomorú tényként tekintett rá. Azóta a kert végében ott van a levendula lugas, a vászonkép pedig a kedvenc ajándéka azóta is. Mindig ha ránéz, elmondja, hogy mennyit segített neki, hogy pozitívan tekintsen a dolgokra és ne negatív tényként és kényszerként fogja fel a nyugdíjas évek lehetőségeit.